Piciny termeted nem sok,
de benne segítő szív dobog.
Két kéz mi biztonságot hoz,
néha fájó lelkemnek vigaszt hoz.
Két éber szem pár lesi minden örömöm és bánatom.
Ez az édes anyám és imádom.
Többet ér mint minden más a világon.

A fának dőlve ...

a fának dőlve támasztom
csendem

nem moccan az idő sem
velem együtt érzi
a füstillatú ősz
jöttét

csend van
senki sem figyel

ki nem mondott fohászok
reszkető szenvedély
széttérdepelt
remények körülöttem

fának dőlt testemben
magam maradtam

csend van

nem hallod hogy
érted imádkozom
nem érzed hogy
sebeid hűs tenyeremmel
simogatom

szeretem lehuny szemed alatt
hordott magamat....

itt lent
mélyen
lelkem csendjében
megőrizlek Kedvesem...

Testvértelen szád meztelen                            
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.